Téli párbeszéd Széchenyi Zsigmonddal

Függetlenség, 1942. december 29.

TÉLI PÁRBESZÉD
Széchenyi Zsigmonddal,
a leghíresebb magyar vadásszal

Uri-utca 52. Itt van az oroszlán- vadász „barlangja“. A bolthajtásos szoba kandallójában szabad lánggal lobog a tűz, fölötte óriási elefánt jön felénk dühösen egy beépített festményről, rajta pedig három világrész jellegzetes csecsebecséi. A falakon szarvas- és alaszkai jávorszarvas-agancsok helyettesítik a képeket, a faliszőnyeget pedig a hosszú politúros deszkára aggatott, vagy tucatnyi vaddisznó-agyar. Mindegyiken érem: díjnyertesek.

Ebben a környezetben fogad Széchenyi Zsigmond gróf, a világhírű vadász, aki most maga is mint ketrecbezárt oroszlán sétálhat fel-alá és törheti a fejét: hogyan lehetne szétverni a börtönrácsot és kiszabadulni az afrikai, indiai, amerikai nagy vadászterületekre, amelyeknek egy részét most „támaszponténak nevezik. Eredeti beszédmodorában, kissé elnyújtva a szavakat, ágas-bogas szemöldökét borzolgatva mondja Széchenyi gróf:

— Ne várjon ám tőlem hátborzongató vadásztörténeteket, tele életveszélyes részletekkel, esetleg valami sebesülési rémhistóriával a sivatagban, mert ezeket legfeljebb csak az olvasó szereti. A komoly vadász ugyanis nem szokott azzal dicsekedni, ha valamelyik oroszlán esetleg megtámadja, mint ahogy a háborúból hazaérkező katona sem tartja szükségesnek elmondani, hogy ahol ő járt, ott még lődöztek is!

Téli párbeszéd Széchenyi Zsigmonddal

— Mikor vadászott utoljára?

— Tegnapelőtt. Vagy amúgy, érdemlegesen 1938-ban, Indiában. Nem is a vadászat hiányzik most nekem tulajdonképpen, hanem az a sok élmény, az az itthonról való elszabadulás, ami ezzel kapcsolatos. Mennyire tévednek azok, akik azt hiszik, hogy engem Afrikában csak a nagyvadak leterítése érdekel. fiz már csak a végeredmény, már amennyiben annak lehet nevezni, mert hiszen a tulajdonképpeni eredményt nem a trófeák, hanem az élmények jelentik.

— Hány vadászexpedíciót szervezett eddig? .

— Hatot- Afrikába, kettőt Amerikába és egyet Indiába. Kár — fűzi hozzá —, hogy most nem mutathatom meg n svábhegyi villámban elrendezett trófeáimat, amelyeket egyszer külön pavillonban ki Is állítottam, közszemlére. Most ott ápolgatja őket az emberem, egyenletesen fűtött rájuk, amíg lehetett elég fát kapni s időnként be is fújta ezeket a remek molyabrakokat megfelelő folyadékkal, — persze most mát ez sincs. Pedig kényes dolgok ezek, vigyázni kell rájuk.

Hogyan kell expedíciót szervezni?

— Hogyan lát neki egy ilyen expedíció megszervezésének?

— Mindenekelőtt magánösszeköttetések kellenének hozzá s ezek segítségével ki lehet kapcsolni a nagy nemzetközi vadász ügynökségeket, amelyek először zsebrevágják a hatalmas összegeket, azután gépiesen lebonyolítják az egész vadászatot. Itthonról nem vihetek magammal fehér embert segítségnek, mert ezzel súlyos tekintélyrombolást követnék el magam ellen a bennszülötteknél.

Téli párbeszéd Széchenyi Zsigmonddal

— Hányadmagával vág neki a nagy útnak?

— Attól függ, hova megyek. Afrikában mindig a legnépesebb a környezetem. Itt néha száz ember is buzgólkodott körülöttem, még külön jövendőmondóm is volt, afféle varázsló, aki minden nap égről, főidről, madarakról, szelekről megjövendölte a sorsunkat s ha nem tetszett neki valami, nem engedte elkezdeni a vadászatot Ehhez, sajnos, mindig alkalmazkodni kelleti, mert ha a jós szava ellenére is elindulnék, fellázadna az egész fekete társaság ellenem. Alaszkában viszont csak két ottani trappert adtak mellém. Ott drága és ritka a munkaerő, mindent magunk vittünk a hátunkon, az egész felszerelést, még a kályhákat is. Nincs életveszély sehol — a közhiedelemmel ellentétben — s minél primitívebbek a népek annál tisztességesebbek. Ezért szeretek közöttük lenni.

Téli párbeszéd Széchenyi Zsigmonddal

A kabalás vadász

Beszéd közben a balkarjára csavart kettős elefántfarok-szőrrel játszik, ezt forgatja s mikor megkérdezzük. mire jó ez, kézlegyintés kíséretében mondja:

— Állítólag szerencsét hoz. Ahány elefántot lelőnek, annyiszor tépkedik ki a farkszőreit s kötik a karjukra, lábúkra a bennszülöttek. Sok mindentől megóv.

Nehéz interjú-alany Széchenyi Zsigmond. Ügy keli belőle kihúzni minden szót. úgynevezett nagy vadász-kalandot egyáltalán nem hajlandó elmesélni. Ezeket úgyis megírtam már a könyveimben — mondja —, amióta a vadászoknak én is abba a fajtájába keveredtem, akik könyvet írnak. Most Inkább az indiánokkal való első találkozásomat mesélem el:

— Gyermekkorom bőrharisnyás olvasmányai már kellőképpen felizgatták a képzeletemet — mondja — s amikor Glacier Park állomáson kiszálltunk, legnagyobb meglepetésemre teljes tollas díszben egész sereg indián törzsfőnök fogadott bennünket. Saját fényképüket árulták tíz centért, újabb tíz centért autogrammot adtak rá — ez alatt rajzolt jeleket kell érteni, úgymint Nagy Balkéz, Pöttyös Medve, Tollas Menyét — s még újabb tíz centért odaálltak a fényképezőgép elé is, kívánatra. AM szakszerű indián-fényképet akart készíteni, zsebre rakatta velük fekete szemüvegüket, kis angol pipájukat és hosszú, törhetetlen üvegből készült cigarettaszipkájukat. Később, beljebb haladva aztán megismertük őket közelebbről is, találkoztunk rézbőrű vadásznőkkel is. Különös faj ez, ferde vágású szemük Ázsiáról beszél.

Felkap a kandallóról egy arasznyi, csontból faragott, tarka-barka bálványfélét.

Forgatja, simogatja.
— Totem — szól. Ezt is Alaszkából hoztam. Az indiánok faragott családfái ezek. Innen is kitűnik, hogy az ember és az állat között milyen szoros kapcsolat van, ősidők óta. Tízméteres fák ezek a házak előtt s így egy tekintetre tudhatja, már aki tudhatja, hogy ki lakik a faházban. Sas és Holló nemzetségük van, ezeknek vannak aztán alosztályaik, mint Medve, Farkas Fóka Béka. A nemzetségek állatjelvényeit faragják ki egymás föle s a gyermek mindig az anya állatfiguráját örökli, lévén az indiánoknál a legélénkebb matriarkalizmus A totemfa meggátolja a szerencsétlen vérkeveredést is, szigorúan tilos ugyanis Békának Fókával Farkasnak Bálnával házasodni. Az állatszeretetükről tanúskodik az is, hogy náluk nem megy sértésszámba, ha állatnevekkel illetik egymást. Ha valakinek azt mondják, hogy Víziló, vagy Marha, ezzel azt fejezik ki, hogy emberfeletti tulajdonságokat tételeznek fel róla, tehát a legnagyobb tiszteletűket fejezték ki. Látja — folytatja —, erről a rozmáragyar bál kifaragott tétemről eszembe jut egész Alaszka. Még az óriás- medve is. amely a világ legnagyobb szárazföldi ragadozója s lefeszített bőre több. mint három méter hosszú: Éppen úgy mint erről a másikról — veszi fel a kandallóról a másik kis szobrot – Ganes istenről eszembe jut India.

Oroszlánok — lepréselve

Előkerül az oroszlán-album. Oroszlánbőrbe kötött fényképgyűjtemény Külön sport ez. Széchenyi ezt mondja róla:

— Az expedíciós fényképezés legalább olyan sport, mint a vadászat. Három hónapos utat csináltam Tanganyikában kizárólag azzal a céllal, hogy fotografáljak. Nyolcvan különféle oroszlánt sikerült így megörökítenem t, csak egyet lőttem le közülük azt is csak azért, mert nagyon rossznéven vette a fényképezést.

Végiglapozzuk az albumot. Bravúros fényképek egész sora számol be a tanganyikai „kirándulásról ” Szinte gyerekes büszkeséggel mutatja Széchenyi Zsigmond azt a remek példányt, amelyet éppen olyan pózban sikerült megörökítenie, mint amilyenben a Lánchíd oroszlánba van. Antilopfalkával is van itt oroszlán — ezt a legnehezebb így együtt lefényképezni. A képek magyarázása közben lassan feloldódik komoly vadász-zárkózottságból és érdekes előadásba kezd:

— Az oroszlánoknak antilopot teszünk ki csalétek-dögnek.

A természet egyik csodája, amit a mai napig sem sikerült megfejteni, hogy óriási távolságról, bizonyára valami delejes hullám-értesülés révén a keselyük azonnal megérzik ezt s csapatostul csapnak le rá. Az oroszlán meg csak ül, ül és nézi az eget. Amint meglátja a keselyüket le- szállni, ő is oda irányítja lépteit.

— Idenézzen! — csapja fel nagy örömmel az egyik oldalt. Azt mondják, az oroszlán nem mászik fára. Itt van! Többet is lefényképeztem a fa tetején. Sajnos, hogy hogyan mászott fel, azt nem sikerült még látnom. Oroszlánban is van bátor, gyáva, rosszkedvű. Csoportosan sohasem támadnak, egyesen is leginkább csak sebzetten. Tisztességes vadász sohasem hagyja sorsára a sebzett vadat, néha napokig megyünk utána, amíg elcsípjük, nehogy kínlódjék.

Külön albuma van minden állatnak. Hosszas faggatás után kiderül, hogy mintegy kilencven féle nagy vad szereped a trófeák között s megnézzük azt az angol könyvet is, ahol már megszűnnek a vadászlódítások, mert innen pontosan kiderül, kinek mit sikerült elejtenie s mennyivel javította a világrekordot. Széchenyi Zsigmond is szerepel benne, még pedig egy afrikai Addax-szal, amelynek szarvhosszúsága három inccsel javított világrekordot.

— Ez se dicsőség — mondja Széchenyi — ez is csak szerencse, hogy pont az én puskám elé került ilyen nagy. Az elefántagyarak között is akad világviszonylatban, is remek, az egyik 141, a másik 137 font súlyú. Ebből csak öt jobb van az egész könyvben.

Kerítés — elefántagyarból

Tréfás kedvvel mutatja azt a fényképet, amely svábhegyi villája előtt állva jobbról is, balról is öt-öt elefántagyarral ábrázolja. Ezzel be is telik a kép, ez adta az ötletet ahhoz, hogy a fényképből levelezőlap sokszorosítás készüljön, s mint Széchenyi mondja;

— Ezeket azzal küldtem el egyes barátaimnak: „Ilyen elefánt- agyarakkal van körülrakva az egész villám, ez a kerítés.’’ Holott az igazság az, hogy ennyi van összesen.

Kedves „trófea” kerül most elő. Üveg alatt, bekeretezve lóg a falon két felragasztott — verébszárny. Alatta a kelet: 1905 augusztus 15. Ez volt az első „vad”, amit a híres oroszlánvadász ejtett.

Jó ideje beszélgetünk már, de arról a bizonyos nagy vadáig- kalandról hiába kérdezzük Széchenyi Zsigmondot. Gyakran tették már fel nekem ezt a kérdést — mondja —-, hogy mire vagyok a legbüszkébb. Erre igazán nehéz felelni. Ellenben az egyik oroszlán- vadász barátom jut eszembe ilyenkor, aki arra a kérdésre, hogy melyik a legritkább állat a sok között, amelyeket elejtett, ezt felelte:

— A legritkább egy zöld papagáj, amit az itthoni kukoricásban foglyászás közben lőttem.

— Kalandom nincs — jelenti ki Engem soha nem rúgott meg semmi és nem harapott meg semmi. De úgy mondják, hogy ez csak türelem kérdése. Aki sokat jár expedícióra, előbb utóbb elkapja valami. Én egyelőre még várok rá. Kibírnám a sátorban akár évekig is, csak már mehetnék…

Olyan őszinte sóvárgás van a szemében az igazi nagy utazás, vadászat után, ami valóban több annál, mintsem hogy a tegnapelőtti tótmegyeri nyuszik és fácánok kielégíthetnék.

HATTYASY KATALIN