Egyik percben önfeledt kis óvodás,

aki teleszedi zsebét színes kaviccsal, melyet azonban megvetéssel dob el, mihelyt kijózanítja a leszálló est borzongató érintése, a másik percben makacs gyerek,aki összeszorítja fogát, és orvosi tilalom, józan ész ellenére is makacsul csak az óriás jávort akarja, holott egy baleset következtében nem használhatja fél lábát, majd komoly, érett, széleslátókörű férfi, kinek nem kerüli el figyelmét semmi, amit érdemes meglátni, viharedzett ember, aki nem riad vissza semmitől, de a mellett nem tagadja azt sem, hogy néha bizony úgy félt, hogy még bezsindelyezett lába is remegett, szóval, úgy kiteríti előttünk a lelkét, hogy belepillanthatunk annak minden kis zugába. Belenézünk és megszeretjük. Nagyon megszeretjük, de nemcsak őt magát, hanem barátait is.

Nem vadásztársait értem, hanem azokat a derék, egyszerű embereket, akik ellenszolgáltatás fejében kísérték ugyan útján, de akikben meg tudta látni a nyers külső alatt rejtőző nagy értékeket, a csiszolatlan gyémántot. Két főúri vadásztársától sem tagadja meg az elismerés, a szeretet szavát, igazi szeretető azonban mégis csak a ma azoké : Andy-é, Hjalmar-é, meg a derék orvosé, aki nagyobb hős, mintha seregeket vert volna meg, «Jackson Generálisáé, a nyugodt lovacskáé, amely lehetővé tette számára, hogy bezsindelyezett lábbal is meglője jávorját. Haragudni csak egyre haragszik, de arra sem sokáig : Hank mókusára, mert nagyon rosszkor ijesztette meg.

De miről is szól a könyv?

Mit lehet írni egy rövid vadászkirándulásról 352 oldalon át? . . . Nagyon sokat! Elkezdi Alaszka nagyon érdekes történetével, hogy megismertetve bennünket a «tetthely»-lyel mindjárt a newyorki Knickerbocker-Club-ba vigyen, ahonnan a «Huszadik Század» büszke nevét viselő luxus-vonaton száguldunk vele a csikágói kiállításra, nem mulasztva el itt a híres Field Museum megtekintését sem ; majd újabb előkelő-nevű vonaton rohanunk prairie-ken át a Sziklás-hegységbe ; innen Seattle kikötővárosba, ahol már vár reánk a Yukon, a «borotválatlanképü, fésületlen hajócska», hogy Alaszkába vigyen.

Ezen utazunk veszedelmes tengereken, miközben nemcsak a lazacról tudunk meg sokat, hanem megtudjuk azt is, hogy nemcsak mi magyar vadászok szidjuk az üzletet, hanem az alaszkai halászok is ; látunk néhány hamisítatlan bennszülöttet, totemeket ; megtudunk egyet-mást a hírhedt aranyláz fénykoráról; közben holmi törött ujjak miatt egy zsaroló orvossal is meggyűlik a bajunk ; megcsodáljuk a hajókürt hangjára ijedtében «megborjazó» Columbia Glaciert, Alaszka leghatalmasabb gleccserjét; aztán egyszer csak meglátjuk a kikötőben várakozó Andy-t. Helyben vagyunk!

Andy ellenben másként vélekedik, mert először a kosokhoz kell elutazni, — ajjaj> micsoda utakon! — de olyan vidéken, ahol «nem kell többé órára nézni, tükörbe sem» — és ez micsoda gyönyörűség! — ellenben végigélvezünk egy kis földrengést, amelyre azonban csak olyankor illik haragudni, ha feldönti az ember sörös poharát  aztán megint tovább, hegyeken, vizeken, át, míg tábort nem ütünk és meg’ nem lőjük végre az engedélyezett kosokat.

Gyerünk most kariboura!

De messze ám, és közben lássunk megint sokat! Aztán, ha ezeket is meglőttük, ki a tengerre egy rozoga kis hajón, arra a szigetre, ahol egy 4000 méteres cukorsüveg pipál, s lőjük meg az óriás barnamedvéket. Meg is vannak már, de kitör a vihar, és a hajó, a Tulipánkirályné nem mer jönni. Múlnak a napok, fogy az élelem, a blizzard eltépi a sátrakat. . . Megjött. Hajóra szállás viharban, minek eredménye egy súlyos sérülés. Sebaj! Gyerünk fél lábon! A jávort meg kell lőni, hisz ez volt a legszebb gyermekkori álom! A doktor? . . . Okos ember. Vadászember.

Ad egy erős kötést a lábra, a sorházban akad törött dákó is botnak, nincs semmi akadálya az utazásnak. Igaz ugyan, hogy közben egy kicsit csaknem belefulladunk egy tóba, de hát ki néz ilyen csekélységre, mikor jávorról van szó?! A kötés is elázott ugyan, de mire valók a jó pajtások? Igaz ugyan, hogy nem magyarok, — akik tudvalevőleg mindnyájan jobb orvosok vagyunk, mint a «diplomás kuruzslók»— de azért csak bekötik ők is, mégpedig kitűnően, mert lám! éppen ezzel a kötéssel lehetett meglőni a jávorbikát. Kettőt! Kapitálisakat! Aztán . . . aztán búcsúzunk. És itthon vagyunk újra a meleg kályha mellett.

És mikor lassan magunkra eszmélünk,

mi is úgy érezzük, hogy gazdagabbak vagyunk egy gyönyörű élménnyel, amely még sok téli estén foglalkoztatja majd lelkünket, és vissza-visszavarázsol abba a hideg, veszedelmes, ezer színben ragyogó földrészre, ahol «a mélyen futó fel- legek meg-megszakítják szoknyájukat a fűrészfogú ormokon», az óriási jávor hazájába.

Annyival is könnyebb a képzelet szárnyán elszánnunk a jávor hazájába, mert vagy 150 szebbnél-szebb fénykép is díszíti a könyvet. Nemcsak az elejtett vadat látjuk rajta, hanem látjuk a tábori élet nagyon sok jellemző jelenetét, és ami mindennél szebb, Alaszka hegyóriásait, tündérek országára emlékeztető vizeit, valamennyi újonnan szerzett barátunkat, úgyhogy maguk a képek is többet mesélnek Alaszkáról, mint egyik-másik könyv. Nem lehet őket megunni; némelyiken percekig elmerengtem, mintha csak magam is ott ültem volna egy láthatatlan csúcson, s onnan gyönyörködtem volna a fenséges panorámában.

Jó könyv, szép könyv, melynek címe túlzott szerénységgel csak vadászatról beszél ugyan, de a nem vadász is éppen úgy megtalálja benne gyönyörűségét, mert benne van az egész Alaszka, ember nem járta földje éppen úgy, mint kultúrája, ahogy azt egy sok földet bejárt, nyíltszemű ember látta.

Sólyom.

Nimród Vadászújság

1937. december 1.