Elefántország Budapesten
Széchenyi Zsigmond gróf beszél afrikai kalandjairól és új útiterveiről.
A kiknek egyetlen ruhája a szék — Egy csodálatos gyűjtemény
(A Magyarország tudósítójától.)
Csupa ódon, meleg szín. A falakon számtalan agancs, régi metszetek. Egy stilizált fügefán sokszáz porcélán-papagály virít a decemberi délelőtt ködös homályában. A láthatatlan kályha jótévő afrikai hőséget lehel a patinás, magyarállású bútorok közé.
Enyhe cigarettafüstben folyik a szó. Széchenyi Zsigmond gróf, a világhírű magyar vadász beszél új könyvéről, az Elefántországról, Afrika csodás világáról, szelíd antilopokról, furfangos négerekről és legközelebbi terveiről.
Megint a sivatagba
— Januárban megyek megint Afrikába — mondja. Ez persze egyelőre csak terv. Hét-nyolchetes útról lehet csak sző. Arról még nem döntöttem véglegesen, hogy merre megyek. Lehet, hogy Szudánba, lehet, hogy a Líbiai sivatagba. Almásy ugyanis a jövő héten újabb expedícióra indul és én hozzá szeretnék csatlakozni. Van még az Uvenat oázis körül néhány vad, melyre nem vadásztam. Ezek az adax, a fehér oryx (mindkettő antiióp- fajta) és a sivatagi juh.
Kérdem, hogy miért szeret vadászni, mikor jött rá az »ízére«?
— Gyerekkoromban, — mondja mosolyogva, aztán összébbvonja bozontos szem öldökét. De tulajdonképpen nem is a vadászat a célom. Szeretem az állatokat megfigyelni, kilesni a titkaikat. Fényképezni!
Van is olyan fényképgyűjteménye, mint kevés Afrika járónak. Hét, hatalmas zebrabőrbe kötött könyv, benne egész Afrika.
— És a film?
— Csináltam néhány kisebb filmet, volt, amit fel is használtak. De nem lehet állani a versenyt a nagyvállalatokkal. Különben sem szeretem a filmeseket. Feleslegesen össze-vissza kergetik a vadat.
A bongo és Afrika egyéb csodái
Aztán beszél a vadászat szépségeiről, lassan felenged az »európai« merevsége. Most csupa tűz, lélek. Mintha nem is pizsamában, meg házikabátbau, hanem vastagtalpú bakancsban és széleskarimájú sombreróban támaszkodnék a karosszék támlájához.
— De azt hiszem, — mondja — hogy a gyűjteményem még jobban fogja érdekelni a közönséget.
Felkattan a villany. Tündéri látvány. A falak enyhe zöldje valami megnevezhetetlen, áttetsző ködöt szitál a kitömött, kikészített állatbőrök és fejek közé.
A terem közepén két hatalmas, zebrabőrrel bevont oszlop áll, tetején vagy félméteres elefántcsülök. Belőle rejtett villanykörte löki a fényt a fehér gipszmenynyezetre. A cigarettafüst mint valami misztikus, afrikai áldozattűz füstje karikázik a levegőben.
A falakon selymesszőrű, szőkefürtös oroszlánfejek. Itt egy kandi antilop bámul farkasszemet egy álmosképű kuduval. Amott egy kecses gazella süti le bánatos szemét. Hosszúnyakú zsiráf kíváncsian tolja bunkósfülű fejét az égnek. Sakálkutya, párducok, bivalyfejek.
Aztán a gyűjtemény dísze: a bongo. Széchenyi Zsigmondon kívül alig dicsekedhet még tíz ember a földön azzal a szerencsével, hogy bongo futott a puskacsöve elé. Hogy milyen a bongo? Akkora, mint egy jólfejlett szarvas. Rozsdabarna bőrén itt- ott, de szabályosan, néhány fehér folt virít. Két hatalmas fekete szarva mint valami lant trónol a fején. A homlokát komolyan összeráncolja és a szemközti fal pajkosképű oryxát nézi.
A fejek alatt igénytelen kis cédulák: Dinder River, Kenya, Szudán, Uganda, Masailand. Jelentésük »természetben«: négyzetkilométerek sok-sok ezre.
A terem végén kandalló, rajta egy sor fekete elefántszobor. Eredeti afrikai néger munkák. Remek szobrok. A kandalló előtt két apró, színes szék. Nálunk köpőcsészének is kicsiny volna.
— A vakambák széke, — mondja Széchenyi Zsigmond — fenemód rátarti népség. Csak ülve felelnek az embernek! De amíg leülnek! Pedig hát siethetnének egy kicsit. Nem csodálom, ha uszályt, vagy valami hasonló kényelmetlen ruhát hordanának. De egyetlen ruhadarabjuk ez a szék. Azt is hátul hordják.
„Ezeregyéjszakaí“ állatvilág
Aztán a következő terem. Mintha az ezeregyéjszaka meséinek buja, fantasztikus mesevilága elevenült volna meg. Kis csigalépcsőn értünk le. A terem közepén kurtalábú asztal. Az asztal közepén zsiráfdíszes lámpaernyö, mely valami napfelkelte előtti fényt terít a falakra. Az asztalt különben hatalmas fekete karton borítja: Afrika térképe.
A falát stilizált dsungel-kép díszíti. A pálmák, liánok mintha hullámzanának a szolid fényben. A zöld levéltömeg előtt másik erdő áll. De ez már él, csillog, ragyog. Elefántcsont erdő. Két-három méteres agyarak, mintha nem is elefánt, hanem mammut hordta volna őket.
Hatalmas orrszarvú fej: MTITO-ANDEI, Kenya. Kolony, 1929. II. 2. Nem is hinné az ember erről a gyöpösfejű rinóceroszról, hogy öt éve budapesti lakos. Iszapszagú, fényes a foga és olyan álmosan, hunyorog, mintha csak most mászott volna elő iszapfürdőjéből.
— Okapit szeretnék lőni,
— mondja közben Széchenyi Zsigmond — sajnos, nagyon ritka. Eddig még nem is került fehér ember puskája elé. Mondják, hogy van belőle egy példány valamelyik amerikai állatkertben, ez azonban nem érdekel. Szívesebben látnám egyszer Kelet- Afrikában.
Az egyik sarokban súlyos acéllándsa áll, tetején kis strucctoll-bóbitával.
— Ezzel vadásznak a masaiak oroszlánra.
Szép sport lehet. Még megemelni is elég, nemhogy oroszlánt vadászni vele. Megkérdem, hogy minek az a bóbita a fején, azaz a hegyén.
— Ez a békét jelenti. Ha leveszik, kitört a háború!
Az egyik sarokban gyönyörű, csillogó asztal áll. Mintha polírozott cseresznyefa volna teknősbéka-berakással. Pedig csak rinócerosbőrböl készült. Made in Hungary.
Leheletkönnyű elefántcsontfaragások váltakoznak komor faszobrokkal, meg súlyos, fekete kő figurákkal. Valóságos gyűjteménye az afrikai népművészetnek. Bámulatraméltó ezeknek a műveletlen népeknek a művészete. Van köztük, aki bizonyára még ma sem veti meg a »fehér« húst, de könnyed keze felülmúlja kedvenc »pecsenyéje« fajának nem egy »modern« mesterét.
Végső pihenő egy – zebrabör karosszék ben. Megkockáztatok még egy meglehetősen tapintatlan kérdést, hogy volt-e az útnak valami eredményeí
— Igen — mondja búcsúzóul Széchenyi Zsigmond — teljes anyagi letörés és egy alapos malária,
* Hertelendy István
Magyarország, 1934. december 5.
