„AFRIKÁBAN JÁRTUNK” c. film cenzúraszövege

Főcím: Afrikában jártunk. Riportfilm az Országos Erdészeti Főigazgatóság gyűjtő és vadászexpedíciójáról. Az expedíció tagjai: Dénes István, Szunyogh János, dr. Széchenyi Zsigmond, Böröczky Kornél, Schuller Imre.

Összeállította: G. Kolozs Zsuzsa. Gyártásvezető: Dévényi László.

Munkatársak: Csöndes Klára, Domonkos Endre, Kiss István, Szabó Árpád,

Tüskés László. Hang: Sárdi Nándor. Színes technika: Magyar Filmlaboratórium Vállalat. Készítette: a Budapest Filmstúdió. Magyarországon forgalomba hozza a MOKÉP.

Rendezte és fényképezte: Schuller Imre.

“Afrikában jártunk”

Mi minden zakatolt a fejemben azon a decemberi reggelen. Az Alpok tövében robogott a vonat, de gondolatban már·az oroszlánok földjén jártam. Szinte észrevétlenül hagytam magam mögött a telet és Velencében már az európai szárazföldtől búcsúztam.

Itt szállt hajóra maroknyi expedíciónk:

Dénes István az expedíció vezetője, Szunyogh János, Széchenyi Zsigmond, Böröczky Kornél, és jó magam a felvevőgép mögött.

Óceánjárónk ünnepélyes lassúsággal hagyta el a tavaszi napfényben fürdő ősi laguna-várost. Nem csekély feladatra vállalkoztunk. Azzal a megbízatással keltünk útra, hogy pótoljuk a Nemzeti Múzeum elpusztult Afrika-gyűjteményét. A tengerrel va1ó találkozás élménye mindannyiunkat lenyűgözött. Hajónk 10 csomónyi sebességgel hasította az Égei-tenger vizét. Útirányunk a következő: a Földközi tengert átszelve Port Saidnál érjük el. Afrika földjét. Átkelünk a Szuezi csatornán, végighajózunk a Vörös tengeren, majd Aden után az Indiai óceán vizén jutunk el Mogadiso érintésével Kenya kikötővárosáig, Mombassáig. Ott szállunk majd partra. A hajó tetején, mint egy figyelő érzékszerv, őrködött a radar.

Mombasa

“Afrikában jártunk”

Utunk harmadik napján

Utunk harmadik napján nyugalmunkat váratlan riadalom zavarta meg. Szerencsére csak próba volt. Elmaradtak mögöttünk az utolsó görög szigetek is. Viszontlátásra, Európa. Port Said-nál pillantottuk meg először Afrikát.

Első benyomásom a titokzatos kontinensről kissé lehangoló volt. Mindenre elszánt üzletemberek csónakraja ostromolta a hajót. Tevebőr kötésű útinaplótól tranzisztoros rádióig mindent rátukmáltak a gyanútlan utazókra. Másnap reggel.

A sok vihart látott Szuezi csatornán végig békés csigalassúsággal folyt az átkelés. De azért nem unatkoztunk. A csatornát szegélyező part mentén mintha keleti mesekönyv elevenedett volna meg. Harmadnap elértük Aden csipkés gránithegyeit.

Itt már az Indiai-óceánon jártunk. Az Egyenlítő mentén Mogadiso sekély vizű kikötőjében hajónk nem tudott parthoz állni. A hajós társaság itt igen eredeti módon oldotta meg az utasok hajóra szállítását. Íme egy igazhívő útitársunk. Reménykedtem, hogy utunk megrövidülését is imájába foglalja. Megváltásnak tűnik, amikor másnap zöldelő partok felé közeledtünk. Hajónk közben díszbe öltözött, megérkeztünk Kenya kikötővárosába Mombassába.

“Afrikában jártunk”

Itt vagyunk hát végre az elefántagyarak országában. ·Afrikáról alkotott elképzeléseim úgy látszik csődöt mondtak. Dzsungelek bozótja helyett vas-beton épületek árnyékában jártam. Oroszlán-bőgés helyet autóduda hasított a fülembe. Alig volt rá időm, hogy lefilmezzem a város nevezetességeit Mombassa régi városnegyedét is csak. futólag nézhettük meg.

Másnap reggel végre nekivágtunk a titokzatos kontinens sűrűjének. Azt vártam minduntalan, hogy a távoli bozótból antilop, vagy zebracsapat vág ki majd az útra. De még egy árva nyulacska sem keresztezte száguldásunkat.

Csalódásaim tetőfokra hágott, amikor a tanganyikai határ közelében mérgezett nyilak zápora helyett minden kényelemmel felszerelt vendégfogadó állta utunkat. A szálloda ablakából azonban komor pompájával már a vadregényes Afrika német felvevőgépemmel farkasszemet.

Január közepén érkeztünk meg az 1.300 m. magasan fekvő Arusa városába. A tarka, új benyomások hatására expedíciónk vezetőjét is elragadta a filmezés heve. Kíváncsi érdeklődésünket a helybeli lakosság nem nagy lelkesedéssel fogadta.

A New Arusa Hotel a tanganyikai vadászexpedíciónk központja.

Itt ismerkedtünk meg munkatársaink egy részével. A Magyarországnál tízszerte nagyobb Tanganyika északi részén jelöltük vadászterületeinket.

Arushától délre, mintegy 300 km-nyire verjük fel első táborunkat. A második nyugatra a Viktória tó környékén van. Emellett vadvédelmi területre is ellátogattunk, a híres oroszlános vidékre; a szerengetire, a 2.300 m magasan fekvő Ngorongoró kráterbe, a szomszédos Sós-tavak környékére és végül a Kilimandzsáró lábánál elterülő Amboszeli rezervátumba. A vadászat és a filmezés különböző szempontjait nem volt könnyű összeegyeztetni, de végül megállapodtunk minden dátumban, helyszínben, útitervünk minden jelentős részletében. Ernyős akácok árnyékában, sziklás hegyek tövében ütöttük fel első táborunkat. A transafrika vadásztársaság korszerűen felszerelt, kényelmes sátrakat bocsájtott rendelkezésünkre. A konyha is kitűnő volt, ha nem is magyaros. Afrikai barátaink mindent megtettek, hogy jól érezzük magunkat a táborozás úgynevezett szafari ideje alatt.

“Afrikában jártunk”

Sátram mélyén nem kis lámpalázzal készültem az első portyára. Egyik fehér vadászunk autóján indultunk útnak. A hivatásos vadászokat nevezik így Afrikában, akik terepjáró gépkocsijukkal szegődnek el a külföldi vendégek mellé. Vadászni csak ővelük szabad.

Csak a harmadik napon bukkantunk vadban gazdagabb vidékre.

Thomson gazellák.

Thomson gazella

Óvatosan haladtunk előre. Különben Afrikában vadásztörvény, hogy autóval mehetsz, de autóból nem lőhetsz. Felvevőgépemmel egészen közel hoztam a gazellacsapatot, pedig vagy 100 méter választott el tőlük. Fekete vizibakok… Én a kocsinál maradtam, csak távolról figyelhettem a fejleményeket.

“Afrikában jártunk”

A lövés telibe talált. Lelépték a távolságot, az elejtett vadig 128 lépés, s mire a helyszínre értünk, a vizibak már kimúlt. Ez volt az első vadászzsákmányunk. Széchenyi Zsigmond előre kúszott, egy termesz-várat szemelt ki fedezékül. Eddig nem tudtam, hogy egy trópusi sisak is áruló lehet. A legszebb bakot akarta kilőni. Válogatott. Alig bírtam már türelemmel. De ez a felvétel megérte.

Táborunkban szépen gyűlt a zsákmány, a feldolgozásra váró múzeumi anyag.

Szunyogh János az expedíció zoológusa újdonsült asszisztenseivel olyan elmélyülten dolgozott, a 40 fokos árnyékban, mintha csak megszokott munkáját végezné otthon, a Baross utcában, a laboratóriumban.

Hűséges kísérőink voltak a dögkeselyűk, bár nem egészen önzetlenül. A lenyúzott állatok húsából nekik is jutott. Tábori nyúzóink egyébként szakmájuk valóságos mesterei voltak. A marabuk is ott settenkedtek a konc körül.

Pihenő időben fekete barátaink táborában nagyban folyt a sütés-főzés, hiszen a vadhús nagy része az ő jussuk volt. A tartalékot felfüstölték, szárították és sárréteggel védték a legyek támadásai ellen. A vadhúsból nekünk is jutott. Táborunk főszakácsa szintem művészetté fejlesztette a tanganyikai flekken készítést. A szertartásos lámpatisztítás szinte óra pontossággal jelezte az est közeledtét. A vakító-perzselő nappalok után alig vártuk már a sejtelmes, hűvös afrikai éjszakát.

“Afrikában jártunk”

Néhány napra Tanganyika híres pusztaságát a Serengetit kerestük fel. Olyan ez a vidék, mint a mi régi Hortobágyunk. De ménesek, és gulyák, helyett zebrák, topik, vizibakok százait találtuk a napperzselte legelőkön. A végeláthatatlan Serengeti védett terület. Puska itt nem dördülhet el.

Terepjáró kocsink különös formájú szikla-alakzathoz közeledett. Végre teljesült szívem vágya. Oroszlánt filmezhettem rács nélkül, alig 20-30 m távolságra. Bár a gépkocsi fedezékében biztonságban voltam, mégis szorongó érzés fogott el. Farkasszemet néztünk, de nem sokat törődett velem … mintha tudatában lenne királyi fenségének. Egyébként kiöregedett hímoroszlán volt, talán éppen az afrikai influenza kínozta.

Következő oroszlán-modellem szilajvérű, fiatalnak látszott.

Már a szeme villanására is megmozdult a Serengeti. Ez a hihetetlen idilli kép itt is kivételes. A ragadozó ebben a paradicsomi környezetben is ragadozó marad. Ha felébred benne az éhség, mohó szemekkel figyeli a zsákmányt és lecsapni készül. Délutánra beborulta Serengeti. Feltámadt a szél. Nyomunkban volt a mindennapos trópusi zápor. De a közeledő vihar sem tudta megzavarni a koronásdaruk szerelmi táncát. Jobbnak láttuk versenyt futni a közeledő viharral. Eljutottunk a sóstavak kietlen vidékére.

Lent a síkon pusztuló vegetáció nyomait találtuk. Itt ismerkedtünk meg Tanganyika egyik népcsoportjával, a nomád pásztoréletet folytató maszaiokkal. Őseik a felső Nílus vidékéről vándoroltak ide. Életmódjuk, szokásaik 2-3 ezer év elmaradottságát tükrözik. A férfiak alig dolgoznak. Asszonyaikat szarvasmarhákért vásárolják. Több feleséget is tartanak. Igy élnek a masszaiok ősidők óta, de elmaradottságuk napjai bizonnyal meg vannak számlálva.

“Afrikában jártunk”

Ismét Arusában. Amíg itt időztünk, alkalmunk volt bepillantani, hogy is él egy afrikai város. Hindu villapalota, Mohamedán mecset. Vasárnap. Egyek vagyunk az Úrban… éneklik a fehérek elől… és éneklik a feketék a számukra fenntartott külön padsorokban.

Jóval kevesebb áhitatot tükrözött a külváros.

A maszáj kofaasszonyok kissé harciasan fogadtak. Jellegzetes külvárosi figurák. Hindu asztalosdinasztia. Patriarchalis méltósággal űzik mesterségüket. Pár órára elvegyültem az arushai piac forgatagában. Itt százszorta mélyebb, közvetlenebb benyomást szerezhettem pár perc alatt, mintha színes útleírások tucatját olvastam volna el. Lám a pletykálkodás nem ismer országhatárokat.

Tanganyikai kamaszok. Arcukon a festett cifraság azt jelenti, hogy most avatták őket férfiakká, a törzsi hagyományok szerint. De mozog az ősi, afrikai föld Tanganyikában is. Ezek a tiszta-tekintetű gyerekek anyanyelvükön tanulnak. Ők már maguk fogják irányítani sorsukat, maguknak fogják építeni a most vajúdó szabad Afrikát. Cseng, bong a tanganyikai melódia. – Nekünk talán egzótikus tájakról, dzsungelekről mesél. De azoknak, akik ép éneklik, – mindez a hazát az édes anyaföldet jelenti.

“Afrikában jártunk”

Felhők súrolta őserdők vidékén 2 ezer méter magasan jártunk. A felszálló ködfüggöny mögül élénktárult a világ legnagyobb vulkánikus képződménye, a Ngorongoró-kráter. A 150 km² -nyi kráterteknő és környéke ugyancsak védett terület. Első találkozásunk az orrszarvúval. A vaksi, otromba, vastagbőrű békésen tűrte, hogy 10 méterre megközelítsük.

Két kis gnú-boci.

Még fel is álltak a fényképezés tiszteletére. Mintha valami váratlan esemény zavarta volna meg a táj nyugalmát. – Pedig nem történt semmi különös. – Csak a hatalmas gnú-csorda szaporodott egy újabb taggal. Kíváncsi közeledésünkre egész testőrség vette körül az újszülöttet. Néhány perc múlva a Ngorongoro legifjabb állampolgára már saját lábán vett részt a – talán az ő tiszteletére rendezett – hancúrozásban. Nem csoda, hogy vadászterületeinken hiába jártunk oroszlán után, hiszen itt a védett területen is csak néhány családot találtunk. Családi idill oroszlánéknál. Puszi pajtások.

Ismét az időjárással kerültünk bajba. De azért szakítottunk még néhány percet, hogy megnézzük egy maszáj sziklafaragását. Állítólag fekvő hímoroszlánt ábrázol. Én némi rokonságot véltem felfedezni az úgynevezett “modern” képzőművészettel.

Ezt a vízilovat sokszorta nehezebb volt megközelíteni, mint az oroszlánokat.

– Rendkívül óvatos állat. Az időjárás közben vésztjóslóan romlott. Száguldva közeledett a viharfüggöny. Már úgy látszott, hogy a kráter mélyén az oroszlánok társaságában kell eltöltenünk az éjszakát. Két óra hosszat birkóztunk a sárral, a legkötetlenebb stílusban.

Végül is megúsztuk a dolgot, – ha nem is teljesen szárazon. Az elvonuló zápor után a kráter minden lakója szárítkozott. Portyára indul a foltos hiéna, s mint a francia udvarhölgyek, választékosan lépegetnek a keselyűk. Még egy utolsó búcsúpillantás és siettetve a közeledő éjszakától, lehagytuk ezt a kráterfalakkal övezett – különös állatkertet.

“Afrikában jártunk”

Második táborunk, – a Viktória tó vidékén.

Sok érdekes vadászatot mulasztottam el, míg távol a rezervátumokban csavarogtam. Közben szépen gyűltek a trófeák és a bőrök a Nemzeti Múzeum részére. Oroszlánra sajnos még mindig nem akadtak a vadászok. Különben már majdnem minden vadat begyűjtöttek. Az összegyűlt anyagból rögtönzött kis tábori trófea-kiállítást rendeztünk. Varacskos disznó. Kis kudu. Igen nehéz elejteni. Vizibakok. Jávorantilop. Orix: az oroszlánt is felnyársalja. Értékes nagykudu trófea. Kafferbivaly – bika: a legveszélyesebb afrikai vad.

Vadásztáborunk felébresztette a közeli falucska kíváncsiságát. Vendégek érkeztek ünnepi díszben. Végre egy kis néprajzi téma. A látogatás végefelé feloldódtak a kicsit etikett-szerű merev kedélyek és közvetlen hangulatban búcsúztunk egymástól. A baráti találkozó egyik szenzációja volt, hogy Henry Pulman barátunk egy elázott kigyász-sast ejtett foglyul. Ritka védett madár, elkellett engedni. Közvetlen közelünkben párduc ólálkodott. Éjszaka konyhánkat is megdézsmálta. Két derék vadnyomozónk Galo-Galo és Dende előkészítették a fegyvereket a következő vadászatra, amellyel felvevőgépemmel én is részt vettem.

“Afrikában jártunk”

Eddigi afrikai élményeimhez képest teljesen újszerű volt számomra ez a vidék. Flotázó akácligetei, pávázó struccmadarai idillikus nyugalmat árasztottak. A felázott talajon gyalog folytattuk a cserkészést. Nyomozónk, Dende, valamit érszrevett. Végre valahára jó nyomra kerültünk. Kár, hogy nem hím, de múzeumunknak ez is nagy értéket képezne. Egy elhibázott lövés és milyen kegyetlenek lettek volna ezek a szemfogak. Kábubi kábubi, éneklik, táncolják fekete barátaink. Ez a vadölő dicsérete, amely minden oroszlánvadásznak kijár. Távorozásunk utolsó napján történt. Vadászainknak már régen vissza kellett volna térniök…

Végre az egyik csoport megérkezett.

A többiekért aggódni kezdtünk…

De mire felkelt a telihold… egy frissen lőtt párduc társaságában együtt voltunk valamennyien. Széchenyi Zsigmond lőtte, több, mint tíz mérföldnyire innen. Ez a csaknem mázsányi, igen veszedelmes fenevad, expediciónk egyik legszebb vadászzsákmánya volt. Böröczky Kornél ezen az éjszakán expedíciónk történetének utolsó fejezetét írta. Vége volt a táborozásnak. Hazafelé menet még egy rezervátumot akarunk meglátogatni.

Útközben kis bennszülött településre bukkantunk. A legkezdetlegesebb szerszámokkal művelték földecskéjüket, messze elszakítva minden civilizációtól.

Az amboszelli rezervátumban csak külön engedéllyel tudtunk bejutni. A védett terület belsejében sivatagon keresztül vezetett az út.

“Afrikában jártunk”

A felszálló porfüggöny mögül kafferbivalyok üdvözöltek az erdő kapujában. Amboszellinek ez a része valóságos kis édenkert, – a Kilimandzsaro tövében.

Utolsó és egyben emlékezetes kalandunk az elefántokkal való találkozás.

A bika már-már támadni készül, de a felvevőgép mögött kitartottunk az utolsó pillanatig. Különös jelenetnek voltunk szemtanúi egy kilátódomb tetején. Hófehér pásztorgémek sürgölődtek rinocéroszok hátán. Élősdiek tömege lepi el az orrszarvúak bőrét, ebből csemegéznek a szívesen látott vendégmadarak. Ugyanezen a kölcsönösségen alapszik a pásztorgémek és elefántok barátsága is. Ez a kolosszus hatalmas, legyezőhöz hasonló füleivel és főleg zordon természetével erősen elüt jámbor kedélyű, szelidíthető indiai rokonától. A mesés, bozótos ligeteket a láp külön világa szegélyezi, változatos madárseregnek nyújtva otthont. Még egy rövid keselyű-viadal szemlélői is lehettünk Ambosszelli szikes pusztasággá. Mintha csak a Hortobágyon jártunk volna.

Fejünk felett állt a nap. Ilyenkor kondul meg otthon a déli harang. A könyörtelenül tűző napsütésben szinte káprázik a szem… s lám, mint odahaza, megjelenik a csalóka délibáb, néhány pillanatra csupán, hogy átadja helyét a valóságnak. Utolsó találkozás a Maszájokkal. Vadul, szilajon járják őseik táncát… mintha megállt volna felettük az idő, … de egy napon számukra is megvirrad majd az öntudat hajnala. Isten hozzád, szép Afrika, ébredezőnépek, csodálatos tájak hazája. Viszontlátásra.

Vége