Magyar vadászok kalandjai az afrikai vadonban
Széchenyi Zsigmond és Károlyi István grófok félesztendős afrikai vadászexpedíciója — Kalandos élet a vadonban — Küzdelem az oroszlánnal, a párduccal, az orrszarvúval meg a vad bivalyokkal — Akik szerelmesei lettek a vadon szabad életének
Van-e még romantika a gépek, automobilok, expresszvonatok technikai világában?
Van-e még kaland és van-e még kalandvágy, amely kiragadja az embert a megszokott, gépszerű, szürke, mindennapi életből? A nagyvárosok kőtengeréből? A társadalmi szabályok merev egyhangúságából? A művelődés és haladás nyomasztó uniformisából?
Van-e még valahol szabad élet?
Van-e még hely, ahol nincs megkötöttség, ahol visszatérhet az ember a természet, a természetes élet végtelen szabadságába ?
Van !
Van kaland és van kalandvágy.
Van romantika és van szabad élet. Csak nagyon messzire kell menni, hogy megtalálja az ember.
Afrika szívébe, a töretlen őserdőbe, az elefántfüves afrikai síkságokra kell elmenni, hogy az ember megtalálja a természetes élet korlátlan szabadságát. Ahol az ember nem a kijegecesedett formákkal, hanem a természet végtelenségével, a természet őserejével találja szemben magát.
Múlt év októberében két magyar vadásztársaság indult el az afrikai vadon világába, hogy szembeszálljanak a természet erőivel és fölvegyék a harcot az afrikai őserdők nagyvadjaival. Az egyik társaság tagjai: Horthy Jenő, a híres vadász és sportférfiú, ifjabb Horthy István, Horthy Miklós kormányzó fia és Kittenberger Kálmán, az európai hírű vadász voltak. A másik csoport két magyar mágnásból: Széchenyi Zsigmond és Károlyi István grófokból állott.
Amikor másfél hónapi utazás és vándorlás után megérkeztek Afrika szívébe, a két vadásztársaság elvált egymástól. Horthy Jenőék Közép Afrikának tartottak, Széchenyi grófék pedig Kelet-Afrika vadonjai felé vették útjukat.
A Horthy vadászexpedíció kalandjairól és vadászatairól tájékozódott már a nagy nyilvánosság. A másik, hasonlóan érdekes és izgalmas expedíció részleteiről most a Tolnai Világlapja számol be, közreadva az érdekesebbnél érdekesebb fényképfölvételeket, amelyek a két magyar gróf afrikai vadászatának részleteiről számolnak be és amelyek fogalmat nyújtanak arról, milyen környezetben, milyen világban élte át a két magyar mágnás a félesztendős afrikai vadászat izgalmait és viszontagságait.
Száz és száz kilométernyire nincs lakott hely. Akár esztendőkig is el lehet bolyongani a vadonban, ahol még mindig az oroszlán, a tigris, a párduc meg az elefánt az igazi úr.
A fenevadakon kívül még egy nagyon veszedelmes ellensége van itt az európai vadászembernek: a forrólevegőjű, tropikus klima és a velejáró afrikai malária. Károlyi István grófot meg is támadta ez a veszélyes, trópusi járvány és hetekig súlyos betegen feküdt sátrában. Nem győzte az erős kinin-adagokat szedni, hogy a magas lázzal járó, súlyos betegséget legyőzze.
A természet védekezik a fehér ember térhódítása ellen.
Mintha csak tudná, hogy ahol a fehér ember megveti a lábát, ott elpusztul az őserdő, szántófölddé alakul át a vadon és csakhamar országút támad, amelyen gépkocsik száguldása hirdeti a technika, az emberi akarat diadalát.
Egyelőre még nincs baj Afrika nagy vadászterületeivel. A fehér ember egyelőre csak vadászni jár oda és férfiasan, a maga erejével száll szembe a reá váró veszedelmekkel.
A sok viszontagság, a sok nélkülözés, a sok erőfeszítés, ami a két magyar gróf félesztendős afrikai vadászatával járt, nem veszett kárba. Egész sereg afrikai nagyvadat ejtettek el: oroszlánokat, párducokat, orrszarvúakat, vadbivalyokat, sőt Károlyi Istvánnak sikerült egy gyönyörűen fejlett elefántot is leterítenie.
Nehéz elképzelni annak, aki nem élte végig, milyen egyedülállóan izgalmas pillanatok azok, amikor az ember szemtől-szembe áll a vaddal, amikor ráfogja a fegyverét és jóformán élet-halál kérdése függ attól, hogyan talál a kilőtt golyó.
Ha nem halálos a seb, az oroszlán, az elefánt, a párduc, de még a nyugodtabb vérmérsékletű orrszarvú is „elveszti a fejét” és dühös ordítással, vad harsogással veti magát vakmerő támadójára.
Ilyenkor aztán igazán a halál torkába tekint bele a vadász.
Csak a lélekjelenlét, az újabb nyugodt és biztos lövés segít. A fenevadak erejük végső megfeszítésével rontanak a vadászra, akinek pár pillanata van az újabb célzásra és lövésre. Ha golyója most sem találja el a dühös fenevad legérzékenyebb pontját, ahol a lövés halálos — akkor már csak a véletlen segíthet.
Sok ilyen életveszélyes kalandon ment át a két magyar gróf az afrikai vadonban és joggal hihetné az ember, hogy aki egyszer megszabadult a halál torkából, nem vágyik oda vissza.
De hát ez nagy tévedés !
A két magyar gróf annyi sok életveszélyes kaland utál- szerencsésen hazaérkezett. És alig várják, hogy megint visszamehessenek az afrikai vadonba, a feketeképű askarik és a vérszomjas fenevadak romantikus világába.
—Valóságos szerelmesei vagyunk a vadon szabad életének mondja Széchenyi Zsigmond gróf, aki már másodszor vett részt az afrikai nagyvadászat izgalmaiban. — Igaz, hogy nagyon egyszerű és elmaradott az élet Afrika ezen részeiben, a bennszülöttek a lehető legprimitívebbek, de mindenért kárpótolja az embert, hogy ott a vadonban nincsenek formák, nincsenek megkötöttségek, csak végtelen erdők és végtelen síkságok vannak, ahol az ember a nagy természettel áll szemben és ahol egy csomó néger szolgával szuverén úrnak képzelheti magát az ember . ..
A vadászat izgalmas örömei fénylenek föl a fiatal magyar gróf szemében, mikor így folytatja :
— Megértem azokat a hivatásos vadászokat, akik egész életüket Afrika rengetegeiben töltik el. A folytonos küzdelem, az örökös veszély, a korlátlan szabadság vonzóbb és csábítóbb, mint a civilizáció minden vívmánya.
A veszélyre terelődik a szó.
A természet szűzi világában ráeszmél az ember testi ügyességére, testi erejére. Az állandó veszélyt, annyira megszokja, hogy nem fél többé tőle. A veszély rendes állapottá válik.
Tehát a veszély nem riasztja el az Afrikavadászokat.
Nem riasztja el, hanem egyenesen vonzza.
A fiatal gróf, aki alaposan megismerkedett az afrikai vadon minden viszontagságával, minden veszedelmével, bizakodó mosollyal fejezi be szavait:
— Remélem, látni fogom még Afrikát!
Ilyenek a vadon szerelmesei. . .
A vadon vonz, csábít a maga rejtelmességével, ezernyi szépségével, ezernyi veszedelmével.
Hiába élünk a technikai haladás rohanó, lázas korszakában, hiába rendeztük be az életünket a legkülönbözőbb gépek ügyességére, a szívünk mélyén őszinte természetimádók vagyunk.
Az ember nem tud szabadulni a természet őserejének hahatása alól. Ember és természet elválaszthatatlanok.
A vadon szava ma is hallgató fülekre talál… A vadon szava hívogat. És a huszadik század embere is elindul a hívó szóra…
