A «Csöpögő»-i hatos.
— Irta: gr. Sz. Zs. —
(Széchenyi Zsigmond első cikke. Megjelent a Vadászlap 1915. május 25-i számában.)
A Wekker éles berregése hajnali három órakor vert fel álmomból. Gyertyát gyújtok, felkelek és kinézek az alacsony vadászkunyhó ablakocskáján. Még éjszaka van. A Hold ezüstkaréja magasan áll az égen, apró kis égi gyertyácskák milliárdjától körülvéve. Aludhattam volna még egy jó félórát, de most nem érdemes már visszafeküdni. Felöltözködöm, beveszek egy pár korty meleg teát a thermosflaskából és rátüzelek a porczellánpipára.
A Schönauert vállamra vetve, fejembe vágom kopott jágerkalapomat és kilépek a bűvös juniusi hajnalba.
Mélységes csend borul az egész vidékre, csupán egy lappantyú kísérteties, vontatott kiáltása zavarja az alvó erdő nyugalmát.
Alig telik bele néhány perez, már nyikorog a beljebb fekvő erdősház ajtaja, — jön Flórián az erdős.
— Na öreg jó időnk lesz, ugy látszik! — szólok a bozontos szakállú öreg vadászhoz.
— Hál’ Isten meglehetős. — Jó reggelt kivánok! — feleli.
— Jókor vagyunk még egy kicsit Flórián, nehezen akar világosodni.
— Hát idő az van kérem, de azért ha készen vagyunk, nekiindulhatunk, úgyis jó félóra járás, mire leérünk a «Csöpögöbe.»
— Akkor hát gyerünk, szent Hubertus nevében!
Teli tüdővel szivjuk a felfrissitő hajnali levegőt s reményteljesen indulunk el a nyirkos erdei uton. A keleti égboltra elmosódott, szürke sávok húzódnak, a holdvilág kezd homályosodni, a csillagok is egyre gyérebben és álmosabban hunyorgatnak ; — pitymallik.
A fiatal nap első gyenge szürkesége lassankint átszűrődik a fák közt.
A bagoly, lappantyú, denevérek elültek, de az erdő nappali tarka hangászai még nem ébredtek fel. Csak primásuk, a fülemüle, van ébren s a legsűrűbb orgonabokorba meghúzódva, fáradhatatlanul csattog hajnalban, alkonyatkor, ép ugy mint a késő éjszakai órákban. Most véletlenül ö is elhallgatott egy kicsit; ráfér egy kis pihenés.
Néhány perczig halotti csend borul a fenyvesre. A következő pillanatban már egy öz-suta hangos riasztása veri fel a hajnal ünnepélyes nyugalmát. Mind jobban távolodik rekedt böffenése, majd ismét közelebbről hallatszik. — Az ilyen öreg suta, ha valami gyanúsat vesz észre, néha egy félóráig sem nyugszik meg. Vénasszony módjára lármázik s hangos méltatlankodásával felijeszti az egész erdőt. Néha — ugylátszik — nyugodtan legelészik, örül az ember, hogy talán már befogja végre a száját; közelébe érve azonban kitűnik, hogy még akkor is morog magában; közben-közben fejét felkapja s újból teljes erővel nekikezd a káromkodásnak.
A vadászut szálaserdővel benőtt, meredek hegyoldalon vezet le. A völgyben elterülő hosszú tisztás bizonytalan körvonalai már észrevehetők a fatörzsek között.
— «Oda szokott kijárni minden reggel a fölső sarokra» — figyelmeztet az öreg Flórián.
— Most jobbra megyünk kérem, ott a leshely!
Megállunk. Gyufát gyújtok; a gyenge hajnali szellő felém csapja a lángot; jó szelünk van, bátran mehetünk. Minden lépésre vigyázva, szerencsésen el is jutunk a vágás szélén felállított, száraz fenyőgalyakkal körülvett ernyőhöz. Óvatosan körülnézünk. Az előttünk elterülő tisztáson az össze-vissza úszkáló ködsávok kezdenek szakadozni, helylyel-közzel már keresztül sötétedik a szemközti fenyves.
Egyszerre csak megböki Flórián mutatóujjával a hátamat és suttogva figyelmeztet:
— Pszt! Ott áll kettő az erdőszélen.
Tényleg, ott feketéllik két sötét alak, vagy százötven lépésnyire tőlünk, a világos tisztáson jól kiválnak. Hogy bak van-e köztük, azt lehetetlen még kivenni, a sötétség miatt; nincs más hátra, mint megvárni, hogy kivilágosodjék. Csendesen leülünk tehát a leshelyben fellállitott kis padra és várjuk a jó szerencsét.
Közben minduntalan próbálgatom, megy-e már a czélzás? A távcsövön keresztül nem birom még czélba venni, az ezüst legyet meg éppenséggel nem látom. Nincs még
«Büchsenlicht». A két legelésző őz ezalatt beljebb és beljebb húzódik a tisztáson s már alig vannak száz lépésnyire.
– A hátulsó alighanem bak, — suttogja Flórián.
— Én meg éppen az elsőt találom annak — felelek. A szemben fekvő erdőn, a «Csöpögö»-n keskeny vágás húzódik keresztül. Ennek irányába ér most az őz; egy fogolykakas éles csevegésére felüti a fejét; a vágás mögött az égbolt lévén a háttér, a távcsövön keresztül tisztán felismerem a suta nagy, kanalas füleit. Ugy látszik, mégis csak Flóriánnak lesz igaza, a hátulsó lesz a bak, gondolom. Alig telik bele két perez, ez is a kis vágás irányába ér. Ráfüttyentek: fölkapja a fejét — ez is suta ! — Hát egyikünknek sem volt igaza.
Ezalatt mind jobban és jobban világosodik. A zöld harkály hangosat kiáltva száll a mellettem álló magas fenyőre, szaporán megkezdi szorgalmas kopácsolását. Közvetlen közelemben ügyetlenül baktat elő egy öreg tapsifüles. Körülnéz, majd lesunyítja füleit, miközben falánkan neki kezd zamatos reggelijének.
A két suta ezalatt megint vagy kétszázötven lépésnyire elbotorkált tőlünk, de bak csak nem akar hozzájuk szegődni. Ebben a pillanatban bukkan ki a keleti égbolton ja nap tüzes golyója. Szétküldi éltető sugarait s igy kiván jó reggelt embernek, állatnak, növénynek. Egyszerre hangos lesz az erdő. Az örvös galambok megkezdik szomorú bugálsukat, közben-közben hangos szárnycsapással száll fel némelyik ; mikor már jó magasra felért, kiterjeszti szárnyait s nagyköröket irván, hajnali fürdőjét veszi. Rekedten kiált a sárgarigó, czifra fütyüléssel felel rá párja. A «Csöpögö»-ből ide hallom a nagy feketeharkály vontatott füttyét.
Csak már a bak jönne elő!
— Flórián, mondom, legjobb lesz, ha maga itt marad, én meg majd átcserelek a túlsó csöpögöi tisztásra, hátha ott lesz valami. Ha közben itt ki talál jönni, háromszoros kakukkolás jegyen a jel. —
Csendesen visszahúzódom az erdőbe, és a túlsó tisztásnak veszem utamat. Öt percz alatt ott vagyok. Óvatosan dugom ki fejemet egy alacsony sürü fenyő mögül, hát — alig harmincz lépésnyire tőlem, ott legel három darab. Kettő suta, azt látom, a harmadik rosszul áll, várni kell, mig fordul. Megroppan alattam egy ág, egyszerre felkapja fejét mind a három. Most jól látom a harmadikat is. Gyenge bak, reményteljes villás; nem érdemes bántani. Mozdulni nem merek, nehogy elijesszem őket. Meg is nyugodtak csakhamar és jó étvágygyal legelnek tovább. Csendesen visszafordulok s ekkor tisztán idehallatszik Flórián háromszoros kakukkolása!
Lehetőleg gyorsan igyekszem vissza ugyanazon az uton, melyen jöttem. Már látom is az erdőst, a mint az ernyőből izgatottan integet, hogy siessek. A következő pillanatban mellette vagyok. Ott áll, a magas fenyőtől jobbra! mondja alig hallható hangon.
Alig pillantottam meg a bakot, lép egyet s eltűnik egy alacsony kökénybokor mögött.
— Jó bak? — kérdem az erdőstől.
— Valami prima, kérem! — feleli. — Már bújik is elő a bokor mögül, tessék vigyázni! —
A távolság nem több 70—80 lépésnél. Első tekintetre megállapítom, hogy igen jó hatos bak áll előttünk. A távcsövön át jól látszik erős sötét agancsa, villogó elefántcsontszínű ágaival. Rövid vastag nyaka, és szürke, őszbecsavarodott arcza mutatja, hogy már meglehetős idős úrral van dolgunk. Ugy látszik, valahogyan szelet kaphatott, mert minduntalan felkapja fejét, nyugtalanul figyelve a leshely irányába. Most megint tovább legel. A biztosítékot eltolva, puskám csövét neki támasztom egy fenyőtörzsnek és elhúzom a gyorsítót. A bak megint felém figyel; most olyan szépen áll, akár egy czéltábla! A távcső hajszálkeresztjét óvatosan csúsztatom lapoczkájára. Ujjam érinti a ravaszt, de egyidejűleg a bak is lép egyet. Visszahúzni már nem birom az ujjamat, a lövés eldördülése közben érzem, hogy mögéje lövök. A durranásra a bak megugrik, de nem tudja mely irányból fenyegeti veszedelem. Elöször egy pár ugrást tesz felém, majd pedig nyílsebesen vágtat el előttem a tisztáson. Hamar repetátok, Flórián pedig ezalatt élesen ráfüttyent. Mintha villám találta volna, ugy megtorpan a füttyre. A kedvező pillanatot felhasználva, utána küldöm a második golyót. Hatalmas ugrással jelzi a bak a jó «Blatt»-lövést, majd 30—40 lépésnyi szédületes rohanás után összerogyik, nyulmódjára hatalmas karikát vágva.
— Hej, ha most el nem füttyentem magam! —
szól mögöttem az öreg jáger örömtől sugárzó arczczal.
* * *
Ott fekszik előttem a nemes vad. Lapoczkáján feketedő kis kerek lyuk mutatja a golyó útját. Üvegesedö szemeiből, mintha bizonyos szemrehányás volna olvasható. Körülötte apró, gombostünagyságu, vörös vérgyöngyökkel van beszórva a virágos rét.
Fehér margaréták övezik ravatalát, a fenyvesből pedig örvösgalambok búgják hozzá a búcsúztatót…