Beszélgetés gróf Széchenyi Zsigmonddal, az afrikavadásszal, aki alaszkai vadászata után Indiába indul
— Az Est tudósítójától —
Mindenki ismeri … aki nem személyesen, legalább látásból vagy képről, az afrikavadászt. Most újabb trofeái érkeztek, ezek között ül, mialatt beszélget. Óriási medvebőrök függnek a falról, kissé távolabb világos jávorbika-lapátok, odébb pedig fehér vadkos hegyes, fehér csigája.
— Alig férnek már el, különösen a jávorbika-lapátok olyan terebélyesek, hogy jól meg kellett válogatni a falat, ahová felakaszthattuk.
Széchényi Zsigmond, még ha beszél is, tulajdonképpen hallgat, soha sincs az a benyomásom, hogy most »valaki élményeiről beszél«. Az ember minden újabb híres vadászexpedíciója után mindig újra csodálkozik, hogy ez a torzonborz, rabiátus fellépésű ember, milyen szerény, szinte gyerekesen egyszerű és közvetlen.
Vadász-ember… ez mindent megmagyaráz, mert, amint most ő maga is mondja:
— Mindig oda vágyom, ahol kevés az ember, sok a vad és messze van, ott jól hallgathat az ember.
— Hol mindenütt volt már!
Nevet.
— Hát ezt már megírtam… csak az utolsó nem:
Alaszkát, azt most fejeztem be. Nagyon melegem volt már mindig Afrikában, Kenyában, a trópusokban… elmentem kicsit fel. Északra, a jég közé, Alaszkába. Magam sem tudom, miért vágytam oda már gyerekkorom óta. Azt mondják, kis kölyök voltam, amikor már azt mondogattam odahaza: »Majd amikor jávorbikát lövök Alaszkában!«
Alaszka csodálatos állatai
Megmutatja az egyik világítóan halvány jávorbika lapátot a feje fölött:
— Látja… valóban lőttem jávorbikát! Ott, Alaszkában »musz«-nak hívják.
A világ legnagyobb szarvasa.
Nemcsak a mi mai satnya világunkban mondják róla, hogy a »legnagyobb«, de az őskori állatfajták között is a legnagyobb szarvasfajta. Egy ilyen jávorbika 800—900 kilót nyom és az eddigi világrekorder lapátnak 208 cm a terpesztése. Ez a távolság a két lapát csúcsai között.
— Az én két jávorbikám persze nem éri el a rekordot, mert 168 és 165 cm széles a terpesztésük. Én ezzel is nagyon, de nagyon meg vagyok elégedve, mert senki sem tudja, milyen csodás az, ha az ember ott fent van Alaszkában és a ködös domboldalon egyszerre csak megjelenik ez az őskori lény. Álla alatt vastag bőrnyulvány lóg, a »harang«, amint az angolok hívják.
— Még milyen más vadra vadászott odafent?
— Mindenekelőtt nem vadásztam alaszkai rókára
— mondja kissé gúnyosan. — Ezt azért mondom, mert amikor kimentem, mindenki azzal kezdte, hogy vajjon vadászok-e majd alaszkai rókára? Három hónapig voltam Alaszkában, de sem szürke, sem kék, sem ezüst alaszkai rókát nem láttam, erről minden budapesti dámát biztosíthatok! De most beszéljünk komolyan is, mert ez a legutóbbi vadásztapasztalatom volt eddig a legérdekesebb élményem: vadásztam jávorbikára, vadjuhra, óriás medvére és karibura, ami olyan rénszarvas-fajta.
Most mégis csak belejön a »mesélésbe«:
— Ezek a medvebőrök grizzly- és kodiak-medvék bőrei. Gyerekkorunkban, amikor Karl May indiántörténeteit olvastuk, mindnyájan azt hittük, hogy a »grizzly«-medve szürke. Már pedig nem szürke, hanem sötétbarna. Különben Alaszkában 82 fajta medve van, de ez a kodiak vagy óriásmedve, a legnagyobb szárazföldi ragadozó. De valóban óriási, nemcsak úgy használom ezt a jelzőt, ahogy manapság »hozzávetőlegesen« azt mondják, »legnagyobb«, »legóriásibb« stb.
Egymilliós kutyaderby
Megkérdezem, igaz-e, hogy törött kézzel csinálta végig az egész expedíciót?
— Igen … valami buta véletlen folytán tényleg eltörtem a kezem, sinben utaztam, azután ott később levettük. De erről nem is érdemes beszélni, ez érdektelen véletlen, az a fontos, amit ott láttunk 12.000 kilométernyire Magyarországtól!
— Furcsa az a sokfajta, ismeretlen állat, azok a különös színű virágok a hideg hegyi patakok partján. Mielőtt odaértem, azt hittem, csupa köd, jeges fehérség lesz ott minden és egyszerre csak piros, sárga, ibolyaszín virágokat láttam a gyéren ott élő benszülöttek kalapja mellé tűzve. Hát még az állathangok, melyek ott fogadtak: a kojot (ez egy ottani sakál fajta) elsuhanó nesze, a nagy szürke farkas szivettépő vonítása, az eszkimók kutyáinak ugatása. Ott, a primitív eszkimóknál, nem elég, ha az ember azt mondja »kutya«, úgy mint nálunk… ott vannak »dolgozó kutyák« és luxus-kutyák«. Sőt, még versenykutyákat is tenyésztenek és Seward városában kutyaversenyeket rendeznek, melyek közül a »derbynyertes« egymillió pengős díjat visz haza urának.
Még ezer érdekes dologról beszélünk: az ezüstösen rózsaszín lazac-csoportokról, melyek édesvízben születnek, de nemsokára a sós tengerbe vándorolnak, ott töltik életüket és csak haláluk előtt sodródnak vissza a hegyi tavakba és hegyi patakokba, hogy lerakják petéiket, mielőtt kimúlnak… az óriás bálnákról, melyeknek vérük olyan meleg, hogy a jeges vizet is kibírja.
Aranyláz
— Van egy dolog, amiről inkább nem beszélek, amire inkább nem emlékezem vissza: az aranyásókról, az aranylázról, mely annyi embert odacsalt, tönkretett! Amikor Amerika 1867-ben megvette Alaszkát Oroszországtól, hétmillió dollárt fizetett az egészért, vagyis nyolc fillért magyar holdankint! Azóta pedig már 606 millió értékű fémet találtak ott, ebből 400 millió értékű aranyat. Jó üzlet volt, ugy-e? — teszi hozzá nevetve.
— Mikor indul a legközelebbi vadászatára?
— Most, a legközelebbi napokban. Eleget fáztam a gleccserek között, most elmenekülök az itteni tél elől és Indiába megyek.
Ugyanaz a Maharádsa hívott meg, akinél Apponyi Henrik vadászott annakidején.
— Meddig marad?
— Jó pár hónapig, talán tavaszig. Erre az expedíciómra eljön a feleségem is — mondja befejezésül.
Báró Doblhoff Lily
Az Est című napilap 1937. november 14.
