Megemlékezés Széchenyi Zsigmond halálának 50. évfordulójáról az Országgyűlésben
Idézet az Országgyűlési Naplóból, 2017. április 24. (hétfő)
ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Szintén napirend utáni felszólalásra jelentkezett Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes úr, országgyűlési képviselő a KDNP frakcióból: „50 éve halt meg gróf Széchenyi Zsigmond” címmel. Megadom a szót, miniszterelnök-helyettes úr, ötperces időkeretben.
DR. SEMJÉN ZSOLT (KDNP):
Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Mindenekelőtt megbecsüléssel köszöntöm a páholyban Mangi nénit, gróf Széchenyi Zsigmond özvegyét. (Taps.) Ötven éve annak, hogy gróf Széchenyi Zsigmond, a legnagyobb magyar vadász visszaadta lelkét a Teremtőnek. Nemzedékek nőttek fel könyvein, amelyek egzotikus tájakat varázsolnak elénk: a szavannák, őserdők, a sivatag és a hómezők világát. Örök érvénnyel fogalmazta meg az igaz vadászok szállóigévé vált hitvallását: „A vadászat: vadűzés és erdőzúgás. De több erdőzúgás!” A múlt század harmincas éveiben könyvei már ismertté tették nemcsak idehaza, de szerte a világban. Zilahy Lajos a Pesti Naplóban így ír könyveiről: „Nyelvezetüket a dunántúli falvak szénaillata lengi át, és az is öröm, hogy ezt az erős parasztos nyelvet egy magyar mágnás szájából halljuk.” Első afrikai útjára kőröshegyi birtokáról indult, amelyet akkor a Széchenyi-család már nyolc generáció óta birtokolt, aztán, ahogy írja: „eletette az oroszlánokkal”.
De nem is volt ez olyan rossz befektetés.
Leírásaiból profitált a haza, s miután javait a háború utáni rendszer elkobozta, egy idő után újra megjelentetett könyveiből – végső soron vadászélményeiből – még meg is élt valahogy. A második világháború idején svábhegyi villájába egy diplomata költözött; gondolta, így fantasztikus gyűjteménye is diplomáciai védelmet élvezhet. A ház a gyűjteménnyel egyetemben gyújtóbomba tüzében porig égett. Néhány óra alatt megsemmisült az ország leggazdagabb vadászgyűjteménye. Ha csak az afrikaiakat számoljuk, a kontinens 130-féle nagyvadjából 80-at sikerült begyűjtenie. Az ostrom után kőröshegyi házát elkobozták, a sárpentelei szülői ház is rommá lett, ő maga pedig egyszeriben nincstelenné és osztályidegenné vált. Ezekről az évekről fanyar humorral emlékezik. „Hazátlanná váltam saját hazámban. Balatongyörökön a györöki özvegy tanítóné fogadott be szerény szobácskájába, onnan jártam be naponta munkahelyemre, a keszthelyi könyvtárba. Azt megelőzően persze elég, sőt határozottan kalandos expedíciót jártam be.
Orosz fogságot Cinkotán,
majd a Tisza Kálmán téren, Adrássy út 60-at, hortobágyi kitelepítést, internálást, másfél éves állami vendégséget, ingyen nyaralást a sopronkőhidai üdülőben, telelést a Mosoni utcai toloncházban.” 1949-ben kizárták az Írószövetségből, 1952-ben megfosztották tiszti rangjától. De amikor éppen nem volt börtönben vagy kitelepítve, munkahelyén – állományon kívüli segéderőként – 500 év vadászati bibliográfiáját írta négy nyelven. Gyűjteménye ugyan elpusztult a háború alatt, de 4 ezer kötetes, négynyelvű vadászati szakkönyvtára csodával határos módon megmenekült, és ma a Természettudományi Múzeum anyagát gazdagítja. Arra a kérdésre, hogy miért nem disszidált, felesége visszaemlékezése szerint többször azt mondta: „Magyarnak itt a helye.” A forradalom utáni konszolidációt kereső rendszer könyveit egymás után adta ki. Nagy példányszám, sok-sok lelkes olvasó, de volt valami, ami az akkori Pesten hasonlóan sokat jelentett: számos anekdota keringett róla.
Amikor a hortobágyi kitelepítés előtt megérkezett a teherautó,
már a kapuban várta, vállán egy hátizsákkal. Kérdezték: elég lesz ez? Egykedvűen válaszolta: „Ha Afrikába el tudtam menni egy zsákkal, talán ide is elég lesz.” Ha pedig valakiről a múlt századi Pesten anekdoták szóltak, azt a város szívébe zárta. Kétszer is eljuthatott – állami megbízásból – Afrikába, a Nemzeti Múzeum számára pótolni a megsemmisült értékeket. Ez időben jelennek meg önéletrajzi mesterművei, mint az Ahogy elkezdődött és az Ünnepnapok. 1967. április 24-én adta vissza lelkét az Úristennek, akivel – vallomásos szavai szerint – az erdőt járva találkozhatott. Széchenyi Zsigmond első- sorban mint a távoli, egzotikus tájak nagy vadásza, írója és fotósa él a köztudatban. De ugyanolyan szépséges az itthoni erdőkről írt vallomása. „A magyar erdő első vadja, a magyar vadász legkívánatosabb zsákmánya a szarvasbika. Számunkra a szeptember az esztendő legkülönb hónapja, a szarvasbőgés ideje. (…) Nincs szebb erdő az ezüsttörzsű szeptemberi bükkösnél, és nincs szebb a benne orgonázó szarvasbikánál.” Amikor Hatvanban létrehoztuk a magyar vadászmúzeumot, egy pillanatig sem volt kétséges, hogy azt a legnagyobb magyar vadászról, gróf Széchenyi Zsigmondról kell elnevezni. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)
