Széchenyi Zsigmond – Két kecske

“Széchenyi Zsigmond Két kecske című könyve ez idáig mindössze egyszer, 1942-ben jelent meg. Már javában tartott a háború, a határok lezárása miatt újabb expedícióra gondolni sem lehetett, így az író két korábbi vadásznaplóját szerkesztette önálló kötetté. Mint ő maga említi, az egyik kecskét Afrikába menet, a másikat Indiából jövet ejtette, így akkoriban mindkét útinaplóból kimaradtak. Később ugyan külön-külön felbukkantak az Ünnepnapok, illetve a Hengergő homok lapjain, együtt azonban csak most, hatvan év után szerepelnek ismét közös könyvben.”

Két kecske.

— Széchenyi Zsigmond gróf könyve. —

Köztelek, 1942. június 7.

Azt írja bevezetőül Széchenyi Zsigmond gróf most megjelent legújabb vadászkönyvében, hogy az bizony vékonypénzű könyvecske lesz, mindössze „két kecskényi”, mert nem szót egyébről, mint „két vén, ravasz, kecskeszakállú bakkecskéről”.

Ezt a bevezetést olvasva magam is attól tartottam, hogy a „két kecskényi” könyv ismertetéséből aligha jutja majd „egy tárcányi”, pedig hát ez volna a szerzőnek immár ötödik könyve, amelyet itt, a vonal alatt ismertetek a „Köztelek” hasábjain. Hamarosan meg kellett azonban győződnöm arról, hogy ez a könyv sokkal több két kecskényinél! Több a megírás művészi voltánál fogva s azokért a képekért, amelyeket a szerző avatott írói tolla emberekről, illatokról, hegyekről, sziklákról, égbe nyúló havasokról fest. Talán egyik eddigi kötetében sem ragyog annyira Széchenyi leíró készsége, mint a „Két kecské”-ben. Pedig hát eddig is irodalmi esemény volt egy-egy vadásznaplójának megjelenése és köztudatba ment, hogy a szerző bizonyára legalább olyan művészettel kezeli a tollat és a fényképezőgépet, mint öreg, kopott Mauserét, amellyel annyi oroszlánt, tigrist, leopárdot, bongót, vadbirkát, jávorszarvast és egyéb értékes vadat ejtett el, rendszerint tűzben, bukfencre lőve.

De kövessük csak a szerzőt,

amikor a Mont Blanc árnyékában az olasz Monte Gran Paradiso sziklái közé kapaszkodik, irdatlan magasságba, hogy ott elejtse az igazán kapitális Capra ibexet, a 91 centiméteres szarvú európai vadkecskét, öszvérháton baktat ott, ahol „frissen csillog a reggel, látszik, hogy még vadonatúj, hogy csak rövid néhány órája bontották ki az éjszaka sötét csomagolópapirosából”. Majd megáll egy pillanatra és „illő tisztelettel csettenti Kodak-ját a négyezernyolcszáz méteres bajnokhegyre, a vén Európa rücskös képének legnagyobb bütykére”, a Mont Blancra.

Mikor onnan lejön, esteledik, „a napérte helyek lágy rózsaszínné melegszenek, az árnyékosak pedig acélkékké hűlnek, ereje fogytán, szinte szemlátomást hajlik a nap vérbeborult feje a Gran Paradiso hóködmönös vállára…” Mikor pedig fokozódik a homály, „csak a Gran Paradiso fejebubján dereng még halvány biborfény, a levonult napkirály palástjának szélső szegélye”. Aztán csendesedik a szél, beköszönt az éjszaka, „a telihold, mint valami kétszárnyú függönyt, úgy nyitja szét a felhőboltozatot és tisztára ezüstözött ábrázattal áll ki a porondra”.

Ez a néhány, inkább ötletszerűen kiragadott idézet bizonyára megfelelő magyarázata annak, hogy miért nem tudja letenni a természetért rajongó ember ezt a könyvet addig, amig az első betűtől az utolsóig el nem olvassa.

A Capra ibex elejtése után hét esztendővel,

1939-ben vadászott a szerző Afrikában nubiai vadkecskére, az arabok nehezen megközelíthető bedein-jére amely most szigorú védelem alatt áll, mert hiszen máskülönben a lesipuskások régen kipusztították volna szarváért, „csodatévő” belsőrészeiért és nem utolsó sorban értékes húsáért. Minden hájjal megkent arab tevehajcsárok, vén kabirok kisérik ezen az útján és igyekeznek kitolni a végső határidőig a bedein lelövését, hogy több napszámot és borravalót kapjanak. Széchenyi azonban rájön a turpisságra, az öreg Ibrahim ég Abdullah meghunyászkodnak és másnap már meg is van a bedein. Igaz, hogy itt a „slughi”, az arabok szedett-vedett, de pompás és kitartó kecskés agarára is szükség volt, mert ez állította meg a bedeint és tette lehetővé elejtését.

Erről a két kecskéről szól a könyv,

amely azonban — ismétlem — egyáltalában nem két kecskényi. Egy vérbeli vadász és író lenyűgöző elbeszélése, átszőve azzal a derűs, jóízű humorral, amely a könyv lapjairól simogatja az olvasót, azt is aki nem vadász, méginkább azt, aki szívesen követné a nubiai kecske után a csaholó slughit.

Vadászálmairól, vadászvágyairól is ír a szerző. Azt mondja, hogy szeretné az összes vadkecske- és vadbirkafajták trófeáit megszerezni. Ez azonban eddig még egy vadásznak sem sikerült, hiszen vadbirkák és vadkecskék ott laknak, ahol nem lehet rájuk autóülésből puskázni, mint immár Afrikában az oroszlánra, vagy vadászkastély ablakából, mint Indiában a maharadzsák etetéssel odacsalogatott és odaszoktatott tigriseire. Mindenekelőtt azonban békeidők kellenének, hogy valaki az ázsiai és amerikai sziklákat megmászhassa, hogy nyomon követhesse a szibériai vadkecskét, az ázsiai kacsgárt, Amerika sziklás hegységeinek többfajta vadbirkáját.

Na de reméljük, hogy elérkeznek még ezek az idők is és talán nekem is módom nyílik még ezen a helyen Ismertetni Széchenyi Zsigmondnak azt a születendő könyvét, amely szibériai vadkecskékről, továbbá Ovis Poli-ról, vagy cti-galiról fog íródni.

És ha már argaliról beszélünk, szeretnék még valamit megjegyezni. A vadbirkák közül Magyarországon eddig egyedül a muflont honosították meg. Pedig például az argali pompás prémet is ad, kibírja a mi legszigorúbb telünket é

g legforróbb nyarunkat, bizonyára könnyen kibírta volna az elmúlt két rettentően szigorú telet is. Én tehát nemcsak azt szeretném, ha Széchenyi Zsigmond gróf mielőbb sok szép argali-csigával térne haza Ázsiából, hanem azt is, ha egyengetné e pompás vad behozatalának útját. Visszatért erdélyi bérceink között bizonyára sikerrel lehetne ezt a nemes állatot meghonosítani és elszaporítani

Vantsó Gyula.