Elefántország Budapesten

Széchenyi Zsigmond gróf beszél afrikai kalandjairól és új útiterveiről.

A kiknek egyetlen ruhája a szék — Egy csodálatos gyűjtemény

(A Magyarország tudósítójától.)

Csupa ódon, meleg szín. A falakon számtalan agancs, régi metszetek. Egy stilizált fügefán sokszáz porcélán-papagály virít a decemberi délelőtt ködös homályában. A láthatatlan kályha jótévő afrikai hőséget lehel a patinás, magyarállású bútorok közé.

Enyhe cigarettafüstben folyik a szó. Széchenyi Zsigmond gróf, a világhírű magyar vadász beszél új könyvéről, az Elefántországról, Afrika csodás világáról, szelíd antilopokról, furfangos négerekről és legközelebbi terveiről.

Megint  a  sivatagba

— Januárban megyek megint Afrikába —  mondja.  Ez  persze egyelőre csak terv.  Hét-nyolchetes  útról  lehet  csak  sző. Arról   még   nem   döntöttem  véglegesen, hogy  merre  megyek.   Lehet,   hogy Szudánba,  lehet,  hogy  a Líbiai  sivatagba. Almásy  ugyanis  a  jövő héten  újabb  expedícióra  indul  és  én  hozzá  szeretnék  csatlakozni.  Van  még  az Uvenat  oázis  körül néhány vad,  melyre  nem vadásztam.  Ezek az adax,  a fehér oryx  (mindkettő  antiióp- fajta)  és  a sivatagi  juh.

Kérdem,  hogy   miért  szeret  vadászni, mikor  jött  rá  az  »ízére«?

— Gyerekkoromban,  —  mondja   mosolyogva,  aztán  összébbvonja bozontos  szem öldökét. De  tulajdonképpen  nem  is  a  vadászat a célom. Szeretem  az állatokat megfigyelni,  kilesni  a  titkaikat. Fényképezni!

Van  is  olyan  fényképgyűjteménye,  mint kevés  Afrika   járónak.   Hét,   hatalmas zebrabőrbe  kötött  könyv,  benne  egész  Afrika.

— És  a film?

—  Csináltam  néhány  kisebb filmet,  volt, amit fel  is használtak. De nem lehet állani a  versenyt  a  nagyvállalatokkal.  Különben sem  szeretem  a  filmeseket.  Feleslegesen össze-vissza  kergetik  a  vadat.

A  bongo  és  Afrika egyéb  csodái

Aztán   beszél  a   vadászat  szépségeiről, lassan  felenged  az   »európai«  merevsége. Most  csupa  tűz,  lélek.   Mintha  nem  is  pizsamában,   meg    házikabátbau,   hanem vastagtalpú  bakancsban  és  széleskarimájú sombreróban   támaszkodnék   a  karosszék támlájához.

— De  azt  hiszem,  —  mondja  —  hogy  a gyűjteményem  még   jobban   fogja  érdekelni  a  közönséget.

Felkattan  a villany. Tündéri  látvány.  A falak  enyhe  zöldje  valami  megnevezhetetlen,  áttetsző  ködöt  szitál a kitömött,  kikészített állatbőrök és  fejek  közé.

A  terem  közepén  két  hatalmas,   zebrabőrrel  bevont  oszlop  áll,  tetején  vagy félméteres  elefántcsülök.   Belőle  rejtett  villanykörte  löki  a  fényt  a  fehér gipszmenynyezetre.  A   cigarettafüst   mint   valami misztikus,  afrikai  áldozattűz  füstje   karikázik  a  levegőben.

A   falakon selymesszőrű,   szőkefürtös oroszlánfejek.  Itt  egy kandi antilop  bámul farkasszemet   egy    álmosképű kuduval. Amott  egy  kecses gazella  süti  le  bánatos szemét.   Hosszúnyakú zsiráf   kíváncsian tolja  bunkósfülű  fejét   az   égnek. Sakálkutya,  párducok,  bivalyfejek.

Aztán a gyűjtemény dísze: a bongo. Széchenyi  Zsigmondon  kívül  alig dicsekedhet még tíz  ember  a  földön  azzal  a  szerencsével,  hogy bongo  futott  a  puskacsöve  elé. Hogy  milyen  a  bongo?  Akkora,  mint  egy jólfejlett  szarvas.  Rozsdabarna  bőrén  itt- ott,  de  szabályosan,  néhány  fehér  folt  virít.  Két  hatalmas  fekete  szarva mint  valami  lant  trónol  a  fején.  A  homlokát  komolyan  összeráncolja  és  a  szemközti  fal pajkosképű oryxát  nézi.

A  fejek  alatt   igénytelen   kis  cédulák: Dinder  River,  Kenya,  Szudán,  Uganda, Masailand.    Jelentésük    »természetben«: négyzetkilométerek  sok-sok  ezre.

A  terem  végén  kandalló,  rajta egy  sor fekete elefántszobor.  Eredeti afrikai néger munkák.  Remek  szobrok.  A  kandalló  előtt két  apró,  színes szék.  Nálunk  köpőcsészének  is kicsiny volna.

— A  vakambák  széke,  —   mondja Széchenyi  Zsigmond  —  fenemód  rátarti  népség. Csak ülve felelnek az embernek!  De amíg leülnek!  Pedig hát  siethetnének  egy kicsit. Nem csodálom, ha uszályt, vagy valami  hasonló  kényelmetlen  ruhát  hordanának. De  egyetlen  ruhadarabjuk  ez  a szék. Azt is hátul hordják.

“Ezeregyéjszakaí“ állatvilág

Aztán   a  következő  terem.   Mintha  az ezeregyéjszaka   meséinek   buja,   fantasztikus mesevilága elevenült  volna meg.  Kis csigalépcsőn  értünk  le.  A  terem  közepén kurtalábú asztal. Az  asztal  közepén zsiráfdíszes  lámpaernyö,  mely   valami  napfelkelte  előtti  fényt  terít  a  falakra.  Az  asztalt  különben  hatalmas  fekete  karton  borítja: Afrika  térképe.

A falát  stilizált   dsungel-kép  díszíti.  A pálmák,  liánok   mintha  hullámzanának  a szolid  fényben.   A   zöld   levéltömeg  előtt másik  erdő  áll.  De  ez  már  él,  csillog,  ragyog. Elefántcsont  erdő.  Két-három méteres  agyarak,  mintha  nem  is  elefánt,  hanem  mammut  hordta  volna  őket.

Hatalmas  orrszarvú fej: MTITO-ANDEI, Kenya.  Kolony,  1929.  II.  2.  Nem  is  hinné az  ember  erről  a gyöpösfejű  rinóceroszról, hogy öt  éve  budapesti  lakos.  Iszapszagú, fényes  a  foga  és  olyan  álmosan,  hunyorog,  mintha  csak  most  mászott  volna  elő iszapfürdőjéből.

— Okapit szeretnék  lőni,

—  mondja  közben Széchenyi  Zsigmond   —  sajnos,   nagyon  ritka.  Eddig  még   nem   is   került fehér  ember  puskája  elé.  Mondják,  hogy van  belőle  egy  példány  valamelyik  amerikai  állatkertben,  ez  azonban   nem   érdekel.  Szívesebben  látnám  egyszer Kelet- Afrikában.

Az  egyik   sarokban   súlyos acéllándsa áll,  tetején  kis  strucctoll-bóbitával.

— Ezzel  vadásznak  a  masaiak  oroszlánra.

Szép sport lehet. Még megemelni is elég, nemhogy  oroszlánt  vadászni  vele.  Megkérdem, hogy minek az a bóbita a fején, azaz a  hegyén.

— Ez  a  békét  jelenti.  Ha  leveszik,  kitört  a  háború!

Az  egyik  sarokban  gyönyörű,   csillogó asztal  áll.  Mintha  polírozott  cseresznyefa volna  teknősbéka-berakással. Pedig  csak rinócerosbőrböl készült. Made in Hungary.

Leheletkönnyű elefántcsontfaragások váltakoznak  komor  faszobrokkal,   meg   súlyos, fekete kő figurákkal. Valóságos gyűjteménye  az  afrikai népművészetnek.   Bámulatraméltó  ezeknek a  műveletlen népeknek  a  művészete.   Van  köztük,  aki  bizonyára  még  ma  sem  veti   meg  a   »fehér« húst,  de  könnyed  keze  felülmúlja  kedvenc »pecsenyéje«   fajának  nem  egy   »modern« mesterét.

Végső  pihenő  egy – zebrabör karosszék ben.   Megkockáztatok  még  egy  meglehetősen  tapintatlan  kérdést,  hogy  volt-e  az útnak  valami eredményeí

—  Igen  —  mondja  búcsúzóul Széchenyi Zsigmond  — teljes  anyagi  letörés  és  egy alapos  malária,

*   Hertelendy  István

Magyarország, 1934. december 5.